Petőfi Sándor, Az apostol Első rész, Sötét a város, Ráfeküdt az éj, Más tájakon kalandoz a hold, S a csillagok behunyták aranyszemeiket, Olyan fekete a világ, Mint a kibérlet lelkiismeret. Egyetlen egy kicsiny fény csillámlik ott fönn a magasban, bágyattan s haldokolva, mint a beteg merengőnek szeme, mint a végső remény. Padlásszobának halvány mécse az. Ki virraszt ott e mécsi világa mellett? Ki virraszt ott fönn a magasban?
Két testvér. A nyomor... És az erény.
Nagy itt, nagyitten a nyomor, Alig, hogy elfére kicsiny szobában. Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek, S a fecskefészeknél nem díszesebb. Kietlen, puszta mind a négy fal.
Azaz, hogy puszta volna, Ha ki nem cifrázta volna a penész. S csikosra nem festette volna az eső, Mely a padláson át. befoly. Aláhuzódik az eső vastag nyoma, mint gazdagok lakában a csengetyű zsinór.
A lég olyan nyomasztó a sóhajoktól, s a penész szagától. A nagyurak kutyái tán, amelyek jobb tanyához szoktanak, eldöglenének eljen. Fenyőfa ágy, fenyőfa asztal, mely a zsívvásáron sem kellene el. Az ágy lábánál egy vény szalmazsák, s az asztal mellett egy pár szalmaszék, s az ágy fejénél egy szuette láda. Ez a szobának minden bútora.
Kik laknak itten? A lámpa fáradt pislogása mellett küzd a homály és a fény. Az alakok, mint álomképek el vannak mosódva. S a fél sötétben félig rémlenek, A mécs világa csalja a szemet.
Vagy e födél alatt lakók, Mind oly halványak valóban, Oly kísértetszerűek, Szegény család, szegény család. Az ágy fejénél ül a ládány Csecsemőjével az anya, Boldogtalan kis csecsemő. Reket nyögéssel szíja szívogatja anyjának száraz emlejét, s hiába szíja. Az asszony elgondolkodik, s fájók lehetnek gondolatjai, mert mint megolvat hó a ház ereszről, sülűn omolnak könnyei, omolnak végig arcán a kisded orcájára le. Vagytán nem is gondolkodik?
Csak megszokásból, öntudatlanul szakadnak a könnyek szeméből, mint a sziklából a patak. Idősebb gyermeke, Istennek hála, alszik, vagy csak alunni látszik. A fal mellett a nyoszolyán, mely födve durva lepedővel, amely alól kikandikál a szalma.
Aludj, kicsiny fiú, aludj! S álmodj aszott kezedbe kenyeret, S álmad király lesz. Egy ifjú férfi, a családapa, Az asztalnál sötét homlokkal ül, Tán a homlokrúl árad a ború, Mely a szobát betölti.
E homlok egy egész könyv, Amiben a földnek minden gondja van beírva. E homlok egy kép, Melyre millióm életinsége és fájdalma van lefestve, De ott alatta a sötét homloknak két fényes szemlobog, Mint két bolyongó üstökös, Mely nem fél senkitől, s melytől mindenki fél. Tekintete mindig messzebb, mindig magasabbra száll, Míg elvesz ott a végtelemben, mint a felhők között. Oss, oss!