Tisztelt nézők, kedves diákok! A mostani alkalommal Berzsenyi Dániel költészetéről szeretnénk egy vázlatos áttekintést nyújtani, ami leginkább a regionális irodalom témakörhöz kapcsolható itt nálunk a Vas megyében. illetve a Nyugat-Dunán túli régióban. Bezseny költészete megérdemelni bőven a helyét tekintve, hogy ennél sokkal súlyosabban és sokkal mélyebben kitérünk rá, hiszen a korának az egyik legnépszerűbb alkotójáról beszélünk. akinek a hatással későbbi korok irodalmában is alaposan tetten érhető, illetve megragadható.
Arra is törekszünk itt a mostani előadás nyomán, hogy egy kicsit afféle módszertani segédletet nyújtsunk egy érettségi tétel felépítéséhez, hiszen tudjátok, hogy nem kizárólag az számít az Uberi érettségi produkció értékelése során, hogy mi az, amit elmondunk, hanem nagyon sokat számít az, hogy hogyan mondjuk el. Tehát mi férjegondolunk? alapján, milyen szerkezet alapján, vagyis az elhangzottaknak nem egyszerűen csak okosnak kell lennie, hanem szövégműnek kell lennie. Amit javasolnék indításként, az mindenképpen az alkotó személye, az alkotó alakja. Nem várnak tőletek életrajzokat, nem várják azt, hogy életutakat meséljetek.
Ugyanakkor viszont... Valamiféle személyiségrajz, illetve az alkotóról pár szó az mindenképpen szükséges lenne. Besennyi esetében ez annyiban talán még izgalmasabb, hogy egy különleges személyiséggel állunk szembe, és egy különleges lélekkel akkor, amikor...
Bersenyiről szólunk. Nagyon sokáig olvasták úgy Berseny versseit az olvasók, illetve az irodalomtörténészek, hogy ez a léja, ez tulajdonképpen egy a világban a helyét nem lelő ember. az életművelenne. És az ellenmondást ott vérték felfedezni, hogy Berzseny érdegélt Kevenes-sömjénben, Egyházas-hetjén, aztán pedig Niklán, ugye ismerjük a Niklai Remete nevet.
Tehát érdegélt itt csendes magányban, úgy, hogy kisbétokos nemesként végezte a mindennapi dolgait. Ezen közben pedig ő volt a lánglékű költő, ő volt az ünnepelt költő, és hogy ez a kettő okozik. okozott volna olyanfajta feszültséget az életében ennek a kettőnek az ellentmondása, amely aztán a verseit olyanná tette, ami ennél. És ez a berzsenyű olvasás, ez úgy nagyjából a 80-as évektől kezdett átalakulni.
A 80-as években indult meg Hanvas Bélának, a 20. század egyik legjelentősebb, viszont addig tiltó listán szereplő filozófusának az életműve, illetve ekkor kezdték el meg. megjelentetni az életművét. Szombathelyen az Életünk szerkesztősége kezdte meg az életműv kiadását. Az életműnek az egyik nagyon fontos darabja az 5 Genius című kis írás a hambasnak, amelyben szentel egy két oldalnyit Berzsenyinek, mégpedig azt mondja, nem szó szerint idézem nyilván, hogy el kell képzelni Berzseny nyáron, amint ebéd után fogja a kedvenc Horáciusz kötetét, Kivonunk vele a mihez be a... az udvar végébe, aztán ledől a méhesbe, olvassa Horáciuszt, közben meneg van, ragyog a nap, és döngenek csendesen a méhek, és Hanvas egészen odáig megy, hogy ez szinte az Euszi létezés a maga nagyszerűségében és ragyogásában.
És hogyha innentől olvassuk Berzsenyét, innentől értelmezzük Berzseny életét, akkor bizony azt kell mondanunk, és ez egyre inkább a szakiradonban egyként jelenik meg, hogy nem kell nekünk holmi... ellentmondásokon, illetve feszültségeken töprengelünk, egy létforma, bercsenyű létformája, ez a vidéki kis úr létformája, amelynek egyaránt része adott esetben a birtok ellátása és a birtok gondjaival való foglalkozás, és az, hogy délutánonként meg horáciuszt olvasunk, vagy éppen verseket írunk, vagyis nem feltétlenül kell valamiféle feszültséget és szenvedést látni ebben az életben és az életműben. Tehát nagyjából most... Most mindez idejéig pár szót arról szóltunk, hogy hogyan is olvasták, hogyan is látták Verzsenyit az elmúlt korokban.
És folytatásként, hogyha vázlatszerűen gondolkozunk, akkor nyilván az életmű egészéről kell, hogy... kijelentéseket tegyünk. Bezsenyi esetében lévén klasszicista alkotó, illetve önmagát klasszicistának tartó alkotó, talán a lég célszerűbb, hogyha műfajok szerint haladunk, és műfajok szerint gondolkozunk ezen az életműven.
Közismert történet Kis János megírja egy szövégében. Kis János, ő celdömölkére elkész volt Bezsenyi, nagyon jó barátja. hogy egy alkalommal meglátogatta őt Kemenes Sömjénben, a Kemenes Sömjéni pincében, ahol Berzsenyi délután pihengetett, és ahogy belépett a pincébe, azt látta, hogy Berzsenyi az asztaláheverő papírlapokat egy gyors mozdulattal bélesodolja a fiúkba. Kis János elkérte ezeket a papírlapokat, ez három darab vers volt, közte a Magyarokhoz egy című vers.
és elküldte ezeket Kazincinak, aki roppant rejlekesen válaszolt, és kijelölte Berzsenyi helyét a kor magyar irodalmában. Konkrétan azt mondta, hogy megvan az ódaköltő, tehát akkor az első műfaj, amit emlegessünk, ez legyen az óda. Említettem, hogy ez a Magyarokhoz című vers szerepelt ebben a három vers között. Engedjetek meg, hogy felolvassam a verset, és pár gondolatot fűznénk hozzá. Oh!
Vers tehát így szól a magyarokhoz. Romlásnak indult hajdanelős magyar. Nem látod Árpád véremiként fajul.
Nem látod a bosszus egeknek ostorait nyomorult hazádon. Nyolc századoknak vérzivatarjai közt rongált budának tornyai állanak, ámbár ezerszer vaktüzetben véreidet magadat tiportad. Elszórja, hidd el mostani, veszni tért erkölcsöd, undok viperafajzatok dújják fele várt, mely sok áldázostromokat mosa jogban ézett.
Nem ronthatott értéked egykorral a vatta tárkánk szerszészi tábora, s világot hasonló töröknek napkeretet leverő hatalma. Nem folythatott meg zápoja, öldöklő századja, s titkos gyilkosait keze a szent rokonvérben fülesztő visszavonás tüze közt megálltál. Mert régierkölt, spártai férfikar küzdött, s vezérelt fergetegít közt. Birkozva győztél, s herkulesként ércgozogány vezeked kezedben. Most lassú méreg, lassú halálemészt.
Nézd! A kevét tölgy, melyet az északi szélvész lenendönt, benne termőférgek erős gyökerit megörlik, s egy gyenge szél től földre terítetik. Így minden ország támasza, talpköve, a tiszta érköcs, mely ha megvész, Róma ledül s rabigába görbed.
Mi a magyar most? Rút Szibaritaváz letépte fényes nemzeti bélyegét s hazája feldúlt vétfalából rak palotát heverőhelyének. Erődeinknek bajnoki köntösét s nyelvét megumbvár Rút idegen csevért.
A nemzet őrlékét tapodja gyermeki báb. puha szíve tárgya. Ó más magyar kormányköve villogott, Attila véres harcai közt midőn a félvirággal szembeszállott nemzeteket tapotó haragja.
Másnék pelontott bajnoki vért hazánk szerzői Árpád a Dunapartjain. Ó más magyarral verte vissza nagyhunyadénk Mahomet hatalmát. De jaj, csak így jár minden az ég alatt. Forgó viszontagság jár ma alatt nyögünk, tündér szevencsén kénye hány vet, játszva emel, s mosolyogva vert le.
Felforgat a nagyszázadok értszkeze minden. Ledült már a nemes Illion, a büszke kártágú hatalma, Róma s erős Babylon leomlott. Ez lenne tehát az óda, a Magyarokhoz című, ennek nyomán mondtad, hogy Berzsenyi elsődleges műfaja kell, hogy legyen, és legyen ő az abba a szerző.
A Magyarokhoz egy című vers, ugye az eredeti cím az nyilván nem egy, ezt az utókor akasztottam el, hogy a szem. Még egy Magyarokhoz című verse keretkezett, Bezseny neked pedig a Magyarokhoz kettőként szerepel manapság. Tehát a vers egyértelműen Horácius-i mintákra épült.
Ugye Horácius volt a Bezseny számára a költők költője, az abszolút példakép, hiszen ismerjük Horáciusznak a rummaiakhoz címzett ódáját, amely hasonló tartalommal bír, mint amit az imént hallhattunk. Ráadásul a versforma az alkályos istófa. Ez Horáciusz kedvelt vers formája volt, és ezt is átvette Bersenyik. A szöveg pedig mindenben megfelel az óda klasszikus műfaj szabályainak.
Tehát emelkedett hangvételű, aztán a tárgya az szintén valamilyen felséges tárgy, tehát itt a nemzeti erkölcs és a magyarság megmaradása és megmentése. Tehát e tekintetben teljesen rendben vagyunk. Vagyis ódaként gyönyörű szépen olvasható.
Egészen az utolsó két verszakig. Az utolsó két verszak, tudnélek, azt mondja, hogy, illetve így kezdődik, hogy de jaj, csak így jár minden az éha. Tehát miután elmeséli, illetve elmondja a szöveg a magyarság állapotát.
Aztán elmondja azt, hogy ha nem történik semmi, akkor a magyarság el fog pusztulni. Tehát ez a nemzet... ...féltés, hogyha úgy tetszik.
Az utolsó két verszakban pedig beletorkolik egy sóhajba, egy olyan sóhajba, amely tulajdonképpen azt mondja, hogy de hát mit tegyünk. Ez a világrendje, a nagybiradalmaklás, Róma, Babilon és a többiek, ezek is leomlottak, úgyhogy ez vár minden bizonyjal a nemzető is. Most ez a sóhaj, illetve ez a tartalom, ez a...
de jaj, így jár minden az ég alatt, Ez a beletörődés viszont már egy másik műfajhoz irányít bennünket, ez pedig az Elégia műfaja. Úgyhogy az óda után a második műfaj, amelyről szólni kellene, ez az Elégia lenne. Tudni légy, és itt válik ez a műfaj különösen érdekesség, ha figyelmesen olvassuk Berzsenyének a verseit, szinte mindenütt megjelenik a változás, az elmúlás, a pusztulás, és az emiatt érzett félelem.
És riadság. Hirtelen ami eszünkbe juthat, gondoljunk a búcsúzás Kemenes aljától című nagyon szép kis szövegére. Itt maga a búcsúzás szituációja már elégikussá teszi a szöveget magát, de gondoljunk akár a Magyarokhoz Kettő című versre, ez a Forra világ bústengere ó magyar kezdetű vers.
Amelynek az első három verszaka tulajdonképpen az afölött érzett riadalom, hogy minden korábban ismert határ, minden állandónak hitt dolog változik egyik pillanatról a másikra ebben a korban, amelyben ő éppen körülnéz a világban, és keresi a biztonságot, keresi a fix pontokat, amelyekhez viszonyítva lehet még érdegelni. Magyarán ezzel azt is állítjuk, hogy berzsenyi alaphangja jól lehet nem az óda, hanem az alaphangja, ez az elegikus alaphang lenne, a minden mulandó gondolata, és ahogy az imént fogalmaztam, az emiatt érzett szorongás, vagy az e fölött érzett fájdalom. A berzsenyi elegiáinak a legismertebb darabja ez a közelítőtél című szöveg lenne. Nézzük meg ezt a verset, tudnél érjük a legszebb. és a legösszefoglalóbb talán ez a szövék beszél az elmúlásról.
Azt mondja a vers, hogy hervad már ligetünk s díszei hullanak. Tarlott bokraikös sárga lévérzörög. Nincs rózsás labirint, s balzsamos illatok közt nem lenged ez a zefír. Nincs már szinfónia, zöld dugasok között nem buk gerlice, és a füzes érnyein a cserméj biolás völgye nem illat az, s tükrét durva csalét fedi.
A hegyboltozati némahomály borong. Nektár térszúszáin nem mosolyog gerezd, Itt nemrég az öröm vígdalaharsogott, S most minden szomorús kihajt. Ó, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tűnő szárnya körül leveg. Minden csak jelenés, Minden az ég alatt, mint a kisnefelejts enyész. Lassanként koszorumbim baja elvirít, Itt hágy szép tavaszom, Még alig illeti nektáriát ajakam, Még alig illetem egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt, hogy kikeredt soha, Sem béhúny szememet fel nem igézheti Lollin barna szemöldöken. Nos, az elmúlás verse ez, és a mulandóság verse, a maga klasszista tökéletességében. A verse egy abszolút szigorúan és racionálisan szervezett egész. Ugye a hat verszak jól érzékelhetően két nagy egységre oszlik három verszaká.
Az első három verszak a konkrét látvány, természeti képet látunk, a pusztulókért képét. Viszont ez a pusztulókért nem úgy jelenik meg, hogy mi az, amit lát a költő, hanem úgy jelenik meg, hogy mi az, amit nem lát a költő. Tehát nincs rózsás labirint, nem lenged ez az efirési tovább. Ugye emlékszünk, ezt neveztük negatív festésnek annak idején.
amelynek az igazi haszna abban áll, ugye Petőfi alkalmazza ezt még a Pusztat Élen című versben, az igazi haszna abban áll, hogy nem csak a van-t látjuk, hanem látjuk azt is, hogy mi az, ami volt. Tehát nem csak a hiány van jelen, hanem az is ott van, hogy minek a hiánya az, ami jelen van, és így együtt a kettő még fájdalmasabbá teszi magát ezt a leígrást, és esetünkben most a pusztuló. kert képét. Nos tehát az 1. verszakban ezzel a módszerrel, ezzel a leíró módszerrel van nekünk egy konkrét látványunk, ami aztán a 4. verszakban egy általánosítást eredményez, és elhangzik ez a nagyon szép sor, hogy ó a szárnyas idő hirtelen elrepül, s minden műve tűnő szárnya körülne.
Vagyis akkor látom a kertet a maga konkrétsegében, pusztul a kert, de hát általánosítok minden mulandó a világban, és egy nagyon szép gesztussal azt mondja, hogy minden Nem csak jelenés, minden az ég alatt, mint a kisnefelejts enyész. Tehát a nagy egészből, a mindenből eljutunk a vinág egy egészen apró kis pontjára, a kisnefelejtsre. És ezzel még inkább felerősítjük a minden mulandó gondolatát. És innen már logikusan következik, hogy ha minden mulandó, akkor én is mulandó vagyok. És akkor az utolsó két verszakban vagyunk.
Lassanként koszorunk, mint baja elbírít, itt hágy szép tabaszom, és itt a bet. Tehát a vers, mint elég ilyen. A mulandóság verse.
Nyilván az téma maga, ez egyre eléggé a téma, hiszen az eléggé a műfai definíciójánál azt tanultátok, hogy kell hozzá valamilyen szomorú tárgy, tehát halálbetegséges, itthány sorolhatnánk, és mindenhez kell ez a belenyugvó hang, nem ez a de hát ez van, nincs mit tenni. Ugye az imént a magyarokhoz ódában ez a minden így jár az ég alatt. Aztán itt pedig a mindent mulandó, tehát ez az, ami ellen cserekedni nem lehet, bele nyugodni lehet és bele törődni lehet, ágálni ellene fölösleges.
A vers maga, ahogy mondtam, Bezsenyi Elégiai-nak a legismertebb darabja, de hogyha tovább olvasgatnánk, és akkor kicsit próbáljuk meg bizonyítani azt, amit állítottam a korebbiakban, bármely versébe olvasunk, mire szinte mindenütt ott van ez a tartalom. Jussan eszünk be például a Levéltöredék barátnémhoz című vers, amellyel egy harmadik műfajt, az Episztola műfaját emlegethetjük. Ez Episztola költői levél.
Levéltöredéket ígér a vers címe, és úgyis indul, mint egy levél, ugye azt mondja, hogy ne kedvezd barátném, mint töltöm időmet, megszólítással, és azt imitálva, mintha valóban egy levélre adott válasz lenne. Aztán ahogy halad előre a vers, szépen-szépen csendben eltűnnek a levélszerűségnek az elemei a szövegből, és helyette egy kicsi átalakul a szövege. Levél törédék barátnémhoz.
Ne kérdezz barátném, mint öltöm időmet, stávon léted alatt kedvenmi verlelem. Tudod, elvesztettem édesen nyelgőmet, tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem. Lefestem születem estvéri óráit, ha már cserédimet nyugodni éreztem, és csak alig hallom a vígságlármáit, agdiófám alatt üzenet gerjeztem.
Leplembe burkolva a könyökömre dűlök, kanócon pislogó lángjait szemlélem, a képzelődések álmába merülök, s a lelkesedésnek szent óráit élem. Az őszi bogárnak búsongó hangjai felköltik nekemnek minden érzéseit, s az emlékezetnek reddező szárnyai visszahozzák értelmeeltünt örömét. Életem képez. Már elesz a élet. Béborult az élet vidámál orcája.
Még két mulatótárs van ébren melletten, A szelít szerelem hanvadó szikrája, S bús melanchólián szomor gondolkája. Nos, tehát ahogy említettük, episztolaként indul a szövég, ha ne kérdezz barátném megszólítással, aztán folytatódik is a második verszakban, mint levél, mondván, hogy elmeséri, hogy valójában hogyan is zajlik egy este és hogyan is zajlik egy estéje. Az utolsó vérszakban viszont a felütés, a nyitó mondat úgy szól, hogy életem képe ez. Magyarán miközben mesél, miközben valóban lefesti az estvéri órákat, ekközben akként összegez, hogy ez, amit én most itt leírtam, erről szól az életem. És akkor miről szól az az élet?
Arról szól az az élet, hogy ürok a diófa alatt, egyedül vagyok, nézem a tüzet, több rengek. és azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen vége az életemnek. Tulajdonképpen minden, ami jó, minden, ami szép, az már mögöttem van. Magyarán ez az episztola, ez a levél szépen átfordul szép csendesen elégiába, tehát a cím nem hazudik, levél törédéket ígér. A vers viszont nem törédékes, hiszen kapunk egy nagyon szép, nagyon egész elégiát, amelynek a középpontjában, a centrumában megint csak az elmúlás, a minden mulandó gondolat áll.
Nagyon érdekes a képben, hogy hogy segítik ennek a tartalomnak a megvalósulását a képek, az egyes motivumok. Ennek a versnek az egyik meghatározó képe, ez a tűz képe. A második verszakban tűnik fel először, azt mondja, hogy agdiófám alatt tüzemét gerjeztem, aztán az azt követő verszakban kanócon pislogó lángjait szemlélem.
És az utolsó verszakban azt mondja, hogy szerint szerelem hangvadó szikrája. Tehát először van a tűz, utána pislogó láng, aztán pedig a szikra. Szándékoltan vagy szándékolatlanul, de itt is a lassú eltűnés, a lassú elmúlás. Nos, tehát akkor eddig két műfajt említettünk hangsúlyosan. Az első.
Az óda műfaja, a második pedig az elegia műfaja, és itt legalábbis a cím révén beloptuk a korszak másik, illetve a harmadik nagyon népszerű műfaját, az episztola, a költői levél műfaját. Bezselyintől nem idegen az episztola egyébként, tehát nem csak levéltőredékekről beszélhetünk. Ugye írtő versestől jött a Pesti Magyar Tudós Társasághoz, írtő egyik legismertebb episztolája, a Vitkovics Mihályos színzett episztola. Ezekben a verseiben...
Ezekben a szövegeiben kapcsolódik talán legszorosabban a korszak gondolataihoz, gondolkozásához. Itt legelsősorban a felvilágosodás korának a gondolataira célodzhatunk, főként a Vidkovics Mihály, sőt, mindkettőben a Tudós Társasághoz írodban is, meg a Vidkovics Mihályhoz írodban is. Bezsenyi lelkialkatánál fogva ezekben a műfajokban nagyszerű.
tehát azokban a műfajokban, ahol megszomorolhat a lélek. Így a klasszicizmus korának a negyedik roppant népszerű műfaj az epigramma műfaj. Ez nem igazán az ő lelki alkatának és írója alkatának megfelelő műfaj, úgyhogy persze olvashatunk epigrammákat is Berzsenyitől, ami miatt nem térünk ki erre itt az előadás során, hogy ez kb. hangsúlyos az életmű egészében.
Nos, tehát a... akkor ha azt mondtuk, hogy nézzünk egy módszertant is egy felelet felépítéséhez, akkor volt át egy bevezetőnk, amelyben utaltunk az alkotói személyiségre, egy kicsit a befogadástörténetre. Ezt követte a feleletünknek ez a fő része, hogyha úgy tetszik, amelyhez volt egy határozott szempontunk, jelen esetben a műfajok, és ezt szerint néztünk. Néztünk bele Berzsenyi költészetébe. Nyilvánvalóan, ami egy felelet végén kell, mint minden szövégműnél, valamiféle lezárás.
A lezárás többféle lehet egy feleletnél. Lehet egy összeegző lezárás, amikor a léghangsúlyosabb gondolatokat összefoglalva és röviden még egyszer megismételjük, vagy amennyiben van valamiféle személyes kötődésünk az életműhöz, akkor erről is beszélhetünk. nyilván nem arról, hogy szeretjük vagy nem szeretjük, hanem sokkal inkább, hogyha adott esetben kemenes söményben élünk, vagy celdömölködnének a nagyszüleink, akkor ilyen értelemben is lehetne. Nekem van ilyen kötődésem, tehát hadd zárjam ezt a felelősszerűséget valami ilyesmivel.
Ott tartunk a feleletben tehát, hogy az episzta és az epigram említése után, Beszélhetünk arról, hogy igen, Berzsenyi Dániel életének a helyszínei ma is felkereshetők. Ellátogathatunk Egyházashegyére a szülőházba, ahol egy kis kiállítást láthatunk manapság, ami a korabéli, Berzsenyi korabéli főúri, kisúri életnek a tárgyait és világát eleveríti meg. Aztán felmehetünk Kemenes Sömélyenbe a Berzsenyi pincéhez, kiállhatunk a... pincek is a teraszára, és több rengetünk az, hogy igen, ezt láthatta Berzsenyi Dániel is valamikor adtan 1800 környékén. Jobbra a ság, ő még a csúcsát is látta, már csak a torzóját, balra pedig a Somló hegyet.
Aztán pedig elutazhatunk Niklára, Somogy megyébe, ahol Berzsenyi életének a legnagyobb részét töltötte. Arra a helyre, ahol kezdettől fogva, Oda költözésétől fogva úgy érezte, hogy az élete azzal a költözéssel ért véget. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor volt ez a költözés, valamikor 1805 és 1807 közé teszik a kutatók.
Érdekes megnézni a verseket, hogy az odaérkezés és az ott letelepedés az Berzsenyi számára egyben valóban az élet végét is jelentette. Tehát úgy érezte... ahogy ezt olvashattuk a jövőtől eddigben is, úgy érezte, hogy lezárult valami az ő életében, ami eztán következik, az már csak a szép lassú hervadás, aztán pedig a pusztulás és az elmúlás maga. Köszönöm szépen a figyelmet!