Arany János, a Velszibárdok. Edvárt király, angol király, léptet fakólován. Hadd látom, úgymond. Mennyit ér a Velszi tartomány?
Van-e ott folyó? És földje jó? Legelőjén fűkövér?
Használt-e a megöntözés? A pártos honfivér? S a nép, az Isten adta nép, ha oly boldog-e rajt, mint akarom, s mint a barom, melyet igába hajt. Felség. Valóban koronád legszebb gyémántja velsz, Földet, folyót, legelni jót, hegyvölgyed benne lelsz.
S a nép, az Isten adta nép, Oly boldog rajta szír, Kunyói, mint hallgatva, Mint megannyi puszta sír. Edvárt király, angol király, lépted fakólován, Körötte csend, amerre ment. És Néma tartomány. Mongomerri a várneve, hol aznap este szállt. Mongomerri a vár ura, vendégli a királyt.
Vadat és halacsmi jófalat szemszájnak ingere, Sürgő csoport száz szolgahort, hogy nézni Istere. S mind, amiket a szép sziget, ételt, italt terem, S mind, ami bor bezsegve forr túl messzi tengeren. Ti urak!
Ti urak! Hát senki sem kocint értem pohárt? Ti urak! Ti urak! Ti velsz ebek!
Ne éljen Eduard! Vadat és halacs mi az ég alatt szemszájnak kellemes, azt látok én. De ördög itt belül minden nemes!
Ti urak! Ti urak! Hitvány ebek!
Na éljen, Eduard! Hol van ki zengetetteim? Elő egy welsi bárd! Egymásra néz a sok vitéz a vendég welsz, urak, orcáikon, mint félelem sápott el a harag.
Szóben szakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Ajtó megöl fehér galamb, ősz bárd emelkedik. Itt van, király, ki tetteidet elzengi, mond az ag. S fegyver csörög, haló hörög, amint húrjába csap.
Fegyver csörög, haló hörög, a nap vértóba száll. Vérszagra gyűl az éjhivad. Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei, halomba, mint kereszt, hogy sírva tallóz, aki él. Király, te tetted ezt! Mágjára!
El! Igen, kemény, parancsol Eduard. Lágy a bénekkel nekünk, s belép egy ifjú bárt.
A... Lágyan kél az esti szél Milford öböl felé, Szüzek, siralma, özvegyek, panaszanyök belé. Ne szűjj rabot, te szűz! Anya, ne szoptasd csecsemőt! S int a király!
S elérte még a mágiára menőt. De vakmerőn sivatlanul előáll harmadik, Kobzán a dal magára ball, ezíge hallatik. Elhullt csatában a derék.
No, halld meg, Eduard! Nevet kidicsel ejtené! Nem él oly Velsibárd!
Emléke sír, hantom még. No, halld meg, Eduard! Átok fejedre minden dal, melyet zenj Velsibárd!
Meglátom én! S parancsod át király rettenetest! Mágjál, aki ellenszegül minden Velsz énekest! Szolgái szétszáguldanak ország szerint tova.
Montgomeryben így esett a híres lakoma. S Edward király, angol király vágtat fakó lován. Körötte ég, földszint, az ég, a Velszi tartomány. Ötszáz bizony dalolva ment lángsírba Velszi várt. De egy se bírtam mondani, hogy éljen Eduard.
A, a, mi zúg, mi éj id a London utcáin ez? Felköttetem a Lord Mayort, ha bosszant bármi lesz! Állném a csend, létszárnya bent se künnem hallatik. Fejére szól ki szót emel, Király nem alhatik.
Aha, aha, elő sípdob zene, Harsokjon, harsona! Fülembe zúgja átkait A velszi lakoma. De túl zenén, túl sípdobon, Riadókürtön át, Ötszáz énekli hangosan A vértanúk talát.