első ének tüzesen süt le a nyári nap sugára az ég tetejéről a juhászbolytárra fölösleges dolog sütnie oly nagyon a juhásznak úgyis nagy melege vagyon szerelem tüze égfiatal szívében úgy legelteti a nyájt a falu végen falu végen nyáj míg szerteelelész ő addigá n a fűben heverész tengervirág nyílik tarkán körülötte de ő a virágra szemét nem vetette egy kőhajtásnyira foly tőle a patak bámuló szemei odatapadtanak de nem ám a patak csillámló habjára hanem a patakban egy szőke kisjányra a szőke kisjánynak karcsú termetére szép hosszú hajára gömbölyü keblére kis leány szoknyája térdig föl van hajtva mivel hogy ruhákat mos a friss patakba kilátszik a vízből két szép térdecskéje kukorica jancsi gyönyörűségére mert a pázsit fölött heverésző juhász kukorica jancsi ki is lehetne más ki pedig a vízben a ruhát tisztázza uska az jancsi szívének gyöngyháza szívemnek gyöngyháza lelkem iluskája kukoricaajancsi így szólott hozzája pillants ide hiszen ezen a világon csak te vagy én nékem minden mulatságom vesd reám sugarát kökénnyzemeidnek gyere ki a vízből had öleljelek meg gyere ki a partra csak egy pillanatra rácsókolom lel piros ajakadra tudod jancsi szívem örömest kimennék ha a mosással oigen nem sietnék sietek mert másképp velem rosszul bánnak most ohha gyermeke vagyok én anyámnak ezeket mondott a szőke szépiluska s a ruhákat egyre nagy serényen mosta de a juhászbolytár fölkel subájáról közelebb megy hozzá s csalogatva így szól gyere ki galambom gyere ki gerlicém a csókot ölelést mindjárt elvégzem én aztán a mostohát sincs itt a közelben ne hagyd hogy szeretőt halálra epedjen kicsalta a leányt édes beszédével átfogta derekát mind a két kezével megcsókolta száját nem egyszer sem százszor ki mindeneket tud az tudja csak hányszor második ének az idő aközben haladott sietve a patakhjain piroslott az este dút fút iluskának gonosz mostohája hol marad hol lehet oly soká leánya a rossz vén mostoha ekép gondolkodott követték ezek a szók a gondolatot s nem mondhatni hogy jó kedvel ejtette ki megnézem mit csinál ha henyél jaj neki jaj neked iluska szegény árva kis jány hátad mögött van már a dühös boszorkány nagy szája megnyílik tüdeje kitágul s íj módon riaszt föl szerelem álmából becstelen teremtés gyalázatos pára ilyet mersz te tenni világnak csúfjára lopod a napot és istentelenked el nézze meg az ember hogy tüstént vigyen el ha nem most már elég hallja ekend anjuk fogja be a száját vagy majd betapasztjuk úgy merje kend ilust egy szó óal bántani hogy kihullanak még meglévő fogai reszkető kedvese védelmezésére eképp fakadt ki a nyáj bátorőrzője azután haragos szemmel fenyegetve az elmondottakhoz es szavakat tette ha nem akarja hogy felgyújtsam a házát meg ne illesse kend ezt a szegény árvát úgyis magát dolgozik eleget és mégsem kap száraz kenyérnél egyebet most eredyi luskám megvan még a nyelved hogy elpanaszolt ha rosszul bánik veled s kend ne akadjon fönn azon mit más csinál hisz kend sem volt jobb a deáknévásznánál kukoricaajancsi fölkapta subáját sebes lépésekkel ment keresni nyáját nagy megszeppenéssel most vette csak észre hogy imit amott van egy kettő belőle harmadik ének a nap akkor már a földet érintette mikor jancsi a nyájt félig összeszedte nem tudja hol lehet annak másik fele tolv vagy farkas ami elment vele akárhová lett az csak hogy már oda van búsulás keresés minden haszontalan most hát mihez fogjon nekizánva magát hazafelé hajtja a megmaradt falkát majd lesz neked jancsi no hiszel lesz neked szomorún kull gondolta ezeket gazduramnak úgyis rossz a csillagzatja hát még de legyen meg isten akaratja ezt gondolta többet nem is gondolhatott mert ekkora nyájjal elérte a kaput kapu előtt állt az indulatos gazda szokás szerint a nyájt olvasni akarta sose olvassa bízaszt kelmed gazduram mi tagadás benne igen nagy híja van szánom bánom de már nem tehetek róla kukorica jancsi eszavakat szólta gazdája meg ezt a feleletet adta s megkapta bajszát és egyet pödrött rajta ne bolondozj jancsi a tréfát nem értem amíg jól van dolgod föl ne gerjeszd mérgem kisült hogy korán sem tréfaság a beszéd jancsi gazdájának majd elvette eszét jancsi gazdája bőg mint aki megbőszült vasvillát vasvillát hadd szúrjam keresztűl jaj a zsivány jaj az akasztanaló hogy ássa ki mind a két szemét a holló ezért tartottalak ezért etettelek soha se került ki a hóhér kötelet elpusztulj előlem többé ne lássalak jancsi gazdájából így dőltek a szavak fölkapott hirtelen egy petrencés rudat a petrencés rúddal jancsi után szaladt kukorica jancsi elfutott előle de korán sem azért mint ha talán félne markos gyerek volt ő 20 legényen kitett noha nem érte meg még 20ússzor a telett csak azért futott mert világosan látta hogy méltán haragszik oly nagyon gazdája s ha ütlegre kerül a dolog azt verje ki félig apja volt ki őt fölnevelte futott míg a szuszból gazdája kifogyott azután ballagott megállt meg ballagott jobbra is balra is s mindevvel mit akar nem tudta mert nagy volt fejében a zavar negyedik ének mikorra a patak vize tükörré lett melybe ez csillagragyogása nézett jancsi iluskáék kertje alatt vala maga sem tudta hogy miképp jutott oda megállt elővette kedves furulyáját kezdte rajta fújni legbúsabb nótáját a harmat mely ekkor ellepett fűt bokort tána szánakozó csillagok könnye volt iluska már aludt a pitvar elejee volt nyár idejében rendes fekvőhelye fekvőhelyéről a jól ismert nótára fölkelt lesietett jancsi látására jancsinak látása nem esett kedvére mert megijedt tőle s íg szót csalt nyelvére jancsi lelkem mielt miért vagy oly halovány mint az elfogyó hold bús őszi éjszakán hj iluskám hogyne volnék én halovány mikor szép orcádat utószor látom tán jancsikám látásod úgyis megrémített hagyd el az istenér az ilyen beszéd utószor látlak én szívem szép tavasza utószor szólt itten furulyám panasza utószor ölellek utószor csókollak örökre elmegyek örökre itt haagylak most a boldogtalan mindent elbeszéle ráborult zokugú kedvesek eblére ráborult ölelte de képpel ordult ne lássa a leány hogy könnye kicsordult most hát szép iluskám most hát édes rózsám az isten áldjon meg gondolj néha reám ha látsz száraz kórót szélvéztől kergetve bujdos szeretőd jusson majd eszedbe most hát jancsi lelkem eredj ha menned kell a jóisten legyen minden lépéseddel ha látsz tört virágot út középre vetve hervadó szeretőd jusson majd eszedbe elváltak egymástól mint ágtól a levél mindkettejök szíve lett puszta hideg tél könnyeit iluska hulladta nagy számmal jancsi letörölte ingebő ujjával indult nem nézte egy szemmel sem hol az út neki úgy is mindegy volt akárhova jut fütyüréztek pásztorgyermekek mellette kolompolt a gulya ő észre sem vette a falu messzire volt már háta megett nem látta lobogni a pásztortüzeket mikor utójára megállt s visszanézett a torony bámult rá mint sötét kísértett ha ekkor mellette lett volna valaki hallotta volna őt nagyot sóhajta a levegőeget darukhasították magasan röpültek azok sem hallották ballagott ballagott a halk éjszakában csak nehéz subája suhogott nyakában ő ugyan subáját gondolta nehéznek pedig a szíve volt nehéz szegénynek ötödik ének mikor a nap fölkelt s a holdat elküldte a puszta mint tenger feküdt körülötte a nap fölkeltétől a nap enyésztéig egyenes rónaság nyújtózkodott végig nem volt virág nem volt fa nem volt bokor ott a harmat apró gyérfüveken csillagott oldalvást a napnak első sugarára fölpiroslott egy tó környékezte káka a tónak szélénél a káka közepett egy hosszú nyakú gém eledelt keresett és a tó közep gyors halászmadarak hosszú szárnyaikkal le s fölszállongtanak jancsi csak ballagott sötét árnyékával s elméjének sötét gondolkozásával az egész pusztában széjjel sütött a nap de az ő szívében éjek éje maradt mikor a nap elért az ég tetejére eszébe jutott hogy falatozni kéne tennap ilyen tájba nevett utójára meg alig is bírta már lankadó lába letelepült elővette tarisznyáját megette maradék kevés [Zene] szalonnáját nézte őt a kék ég a fényes nap alább ragyogó szemével a tündér déli báb a kise ebéd neki jó ízűen esett megszomjazott rá a tóhoz közeledett kalapjának belemártá karimáját eképp enyhítette égő szomlyusságát a tónak partjáról nem távozott messze az álom szemének pilláját ellepte vakon túrásra bocsátotta fejét hogy visszanyerhesse elfogyott erejét az álom őt odavitte ahonnan jött iluskája pihent hű karjai között mikor a kisleányt csókolni akarta hatalmas mennydörgés álmát elzavarta szétnézett a puszta hosszában széltében nagy égi háború volt keletkezőben oly hamar támadott az égi háború mihamar jancsinak sorsa lett szomorú a világ sötétbe öltözködött vala szörnyen zengett az ék hullt az istennyila végtére megnyílt a felhők csatornája s a tóvizes sűrű buborékot hát jó hosszú botjára jancsi támaszkodott lekonyította a karimás kalapot nagy szőrű subáját meg kifordította úgy tekintett bele a vadzivatarba de a vihar ami hamar keletkezett oly hamar is hagyta el megint az eget megindult a felhő könnyű szélnek szárnyán ragyogott keleten a tarkaszivárvány subájáról jancsi lerázta a vizett miután lerázta újra útnaak erett mikor a nap leszállt pihenni ágyába kukoricaajancsit még vitte két lába vitte őt két lába erdő közepébe sűrű zöld erdőnek sötét közepébe ott őt köszöntötte hol károgása mely éppen egy esett vadnak szemét ásta sem erdő sem holló őt nem háborgatván kukorica jancsi ment a maga útján erdő közepében sötét ösvényére leküldte világát a hold sárga fénye hatodik ének az időjárása éjfél lehetett már mikor szemébe tűnt egy pislogó sugár amint közelebb ért látta hogy ez a fény ablakból világít az erdő legmélyén jancsi látványra eképp okoskodék ez a világ aligha csárdában nem ég bizonyára úgy lesz hála jó istennek bemegyek az éjre benne megpihenek csaladkozott jancsi mert az nem volt csárda hanem volt 12 zsiványnak tanyája nem állott üresen a ház a zsiványok mind a tetten oda ben valának éjszaka zsiványok csákányok pisztolyok ha jól megfontoljuk ez nem tréfa dolog de az én jancsimnak helyén állt a szíve azért is közéjök nagy bátran belépeadjon az úristen szerencsés jó estét mondott nekik jancsi ilyen megköszöntést erre a zsiványok fegyverhez kapának jancsinak rohantak s szólt a kapitányok szerencsétlenségnek embere ki vagy te hogy lábadat mered tennie küszöbre vannak-e szüleid van-e feleséged akármid van nem fog többé látni téged jancsinak sem szíve nem vert sebesebben e szókra sem nem lett haloványabb színben a zsivány kapitány fenyegetésire meg nem iedt hangon íj módon felele akinek élet van miért félteni ha e tájt kerüli nagyon bölcsen teszi nekem nem kedves az élet hát közétek bárkik vagytok egész bátorsággal lépek azért ha úgy tetszik hagyjatok életben hagyjatok az éjjel itten megpihennem ha nem akarjátok ezt üssetek agyon hitvány életemet védeni nem fog ezt mondta nyugodtan a jövendőt várva a 12 zsivány csodálkozására a kapitány ilyen szókat váltott véle egyet mondok öcsém kettő lesz belőle te derék legény vagy azt a bátorszented téged az isteni zsiványnak teremtett élted megveted a halált nem féled te kellesz mi nekünk kezet csapunk véled rablás fosztogatás ölés nekünk tréfa e derék tréfának díja gazdag préda ez a hordó ezüst ez meg arany látod nos hát elfogadod a cimboraságott furcsa dolgok jártak jancsi elméjében s tettetett jó kedvel szólt ieténnyképpen cimborátok vagyok itt a kezem rája rú életemnek ez a legszebb órája na hogy még szebb legyen felel a kapitány lássunk embereim az áldomás után papok pincéjéből van jó borunk elég nézzük meg a kancsók mélységes fenekét s a kancs mélységes fenekére néztek s lett eltemetése fejökben az észnek maga volt csak jancsi ki mértéket tartott kinálgatták de ő aprókat kortyantott álmot hozott a bor latrok pillájára jancsinak sem kellett több ő csak ezt várta mikor a zsiványok jobb rabalra dőltek jancsi a beszédet íj formán kezdé meg jó éjszakát nem kelt föl titeket sem más majd csak az ítéletnapi trombitálás élete gyertyáját soknak eloltátok küldökén örökös éjszakát reátok most a kincseskádhoz meg töltöm tarisznyám hazaviszem neked szerelmes iluskám cudar mostohádnak nem lész többé rabja feleségül veszlek isten is akarja házat építtetek a falu közepén ékes menyecskének odavezetlek én ottan éldegélünk mi ketten boldogan mint ádám és éva a paradicsomban istenem teremtőm mit beszélek én itt zsiványoknak vigyem el átkozott pénzit tán minden darabhoz vérfoltok ragadtak s én ilyen kincsekkel legyek boldog gazdag hozzájuk sem nyúlok azt én nem tehetem nincs elromolva a lelki isméretem édes szép iluskám csak viseld terhedet bízd a jóistenre árva életedet mikor elvégezte jancsi a beszédet az égő gyertyával a házból kilépett meggyújtá födelét mind a négy szögleten elharapózott a mérges láng sebesen egy láng lett a födél szempillantás alatt a láng piros nyelve az ég felé szaladt feketévé vált a tisztaakék égi bolt elhaloványodott a teljes fényű hold a szokatlan világ amint elterjedett földriasztotta a baglyot bőregeret kiterjesztett szárnyok sebessuhogása a falombozatok nyugalmát fölrázta a föltámadón nap legelső sugára lesütött a háznak füstölgő romjára pusztult ablakánát benézett a házba ott a haramjáknak csontvázait látta hetedik ének jancsi már hetet hét országon túljára nem is igen gondolt a zsiványtanyára egyszerre valami csillámlott előtte hát sugarált a nap kre lőtte katonák jövének gyönyörű huszárok a nap fénye ezek fegyverén csillámlott alattok a lovak tomboltak prüszköltek kényesen rázták szép sörényes fejöket mikor őket jancsi közeledni látta alig fért meg szíve a bal oldalába mert így gondolkodott ha befog adnának beörömest mennék én is katonának amint a katonák közelébe értek í szavát hallotta jancsi a vezérnek vigyázz földi bizony rálépsz a fejedre mi ördögért vagy úgy a búnak eredve jancsi pedig szólott fohászkodva nagyott én a kerekvilágbjdos sója vagyok ha kegyelmetekkel egy sorban lehetnék a ragyogónappal farkas szemet néznék szólt megint a vezér jól meggondolt földi nem mulatni megyünk megyünk öldökölni rárontott a török a francia népre franciáknak megyünk mi segedelmére hát hisz akkor én meg még jobban szeretném ha magamató nyeregbe vethetném mert ha én nem ölök engem öl meg a bú nagyon kívánt dolog nekem a háború igaz hogy eddig csak szamarat ismértem mivel hogy juhásság volt a mesterségem de magyar vagyok s a magyar lóra termett magyarnak teremt az isten lovat nyergett sokat mondott jancsi megerett nyelvével de de még többet mondott sugárzó szemével nagyon természetes hát hogy a vezérnek megtetszett és be is vette közlegénynek cifra beseszéd kéne azt elősorolni a vörös nadrágban mit érzett jancsi mit érzett mikor a mentét fölkapta s villogó kardját a napnak megmutatta csillagokat rúgott szilaj paripályja mikor jancsi magát fölvetette rája de ő keményen ült rajta mint a cövek a földindulás sem rázhatta volna meg bámulói lettek katonapajtási nem győzték szépségét erejét csodálni és amerre mentek s beszálláshozának induláskor gyakran sírtak a leányok jányokra nézve ami jancsit illeti egyetlen egy leány sem tetszett ő neekki az igaz hogy noha sok földet bejára sehol sem akadt ő iluska párjára nyolcadik ének nos hát ment a sereg csak ment csak mendegélt tatárországnak már elérte közepét de itten reáj a nagy veszed várt látott érkezni sok kutyafejű tatárt kutyafejű tatárnépek fejedelme a magyar sereget eképp idvezelte hogy miképp mertek ti szembeszállni velünk tudjátok-e hogy mi emberhússal élünk nagy volt ijedsége szegény magyaroknak mintogy a tatárok ezerannyin voltak jó hogy akkor azon a vidéken jár a szerecsenországnak jószívű királya ez a magyaroknak mindjárt pártját fogta mert magyarországot egyszer beutazta s ekkor magyarország jámbor lelkű népe igen becsületes módon bánt ővéle el sem felette ezt a szerecsen király azért a magyarok védelmére kiáll s a tatárcsászárral kivel jó barát volt kiengesztelésül í szavakat váltott kedves jó barátom ne bántsd de sereget legkisebbet sem fog ez ártani neked igen jól ismerem én a magyar népet kedvemért bocsásd át országodon őket a kedvedért pajtás hát csak már megteszem szólt kibékülve a tatárfejedelem de még meg is írta az úti levelet hogy senki se bántsa a magy sereget az igaz hogy nem is lett semmi bántása de mégis örült hogy elért a határra hogy ne örült volna ez a szegény vidék egyebet se terem medvehúst meg fügét kilencedik ének tatárország hegyes völgyes tartománya messziről nézett a seregnek utána mert jól bent vala már nagy taljánországban rozmarinfa erdők sötét árnyékában itt semmi különös nem történt népünkkel csak hogy küzködnie kellett a hideggel mert talján orzágban örökös télvagyon mentek katonáink csupa havon fagyon no de a magyarság erős természete bármi nagy hideg volt megbirkó ott vele aztán meg ha fáztak hát kapták magukat leszálltak s hátokra vették a lovokat 10 ének eképen jutottak át lengyelországba lengyelek földéről pedig indiába franciaország és india határos de köztök az út nem nagyon mulatságos india közepén még csak dombok vannak de aztán a dombok mindig magasabbak s mikor a két ország határát elérik már akkor a hegyek fölnyúlnak az égig tudnivaló hogy itt a sereg izzadott le is hányt magáról dolmányt nyakravalót hogyne az istenért a nap fejök felett valami egy óra járásra lehetett enni nem ettek mást mint levegőeget ez olyan sűrű ott hogy harapni lehet hanem még italhoz is furcsán jutottak ha szomjaztak vizet felhőből facsartak elérték végtére tetejét a hegynek itt már oly meleg volt hogy csak éjjel mentek lassacskán mehettek nagy akadály volt ott hát a csillagokban a megmbotlott amint ballagtak a csillagok közepett kukorica jancsi eképp elmélkedett azt mondják ahányszor egy csillag leszalad a földön egy ember élete megszakad ezer a szerencsét te gonosz mostóa hogy nem tudom melyik kinek a csillaga nem kínzanát tovább a é galambomat mert lehajítanám mostan csillagodat eztán nem sokára lejtősen haladtak alacsonyodtak már a hegyek alattok a szörnyű forróság szinte szűnni kezdett mentül beljebb érték a francia földet 11 ének a franciák földje gyönyörű tartomány egész paradicsom egész kis kánoán azért is vásott rá a törökök foga pusztító szándékkal azért törtek oda mikor a magyarság beért az országba a törökök ott már raboltak javába kirabolták a sok gazdag templom kincsét és üresen hagytak minden borospincét látni lehetett sok égőváros lángját kivel szemközt jöttek azt kardyokra hányták magát a királyt is kiűzték várából s megfosztották kedves egyetlen jányától így talált a népünk a francia királyt széles országában fölslebujdosva járt amint őt meglátták a magyar huszárok sorsán szánakozó könnyed hullatának a bujdosó király í szókat hallatott ugye barátim hogy keserves állapot kincsen vetélkedett dárius kincsével s most küzködnöm kell a legnagyobb ínséggel a vezér azt mondá vigasztalására ne búsulj franciák fölséges királya megtáncoltatjuk mi ezt a gonosz népet ki ímélt a mert bánni te véled ezéjelen által kipihenjük magunk mert hosszú volt az út kissé elfáradtunk de holnap azután mihelyt fölkel a nap visszafoglaljuk mi vesztett országodat hát szegény leányom hát édes leányom jajdult föl a király őtet hol találom elrabolta tőlem törökök vezére aki visszahozza számolhat kezére nagy buzdítás volt ez a magyar seregnek minden ember szívét reménység szállta meg ez volt mindenkinek fejében föltéve vagy visszakerítem vagy meghalok érte kukorica jancsitán egy maga volt csak meg nem hallója az elmondott dolognak jancsina nak az esze más egyeben jára visszaemlékezett szép iluskájára 12 ének másnap reggel a nap szokás szerint fölkelt de nem lát és nem hall olyat minden reggel mint amilyet hallott mint amilyet látott mindjárt mihejcst a föld szélére hágott megszólalt a harsány trombitája minden legény talpon termett szózatára jól kiköszörülték acélszabjáikat azután nyergelték gyorsan a lovakat a király erőnek erejével rajt volt hogy ő is elmegy s a többiekkel harcol hanem a huszárok bölcseszű vezére a királyhoz ilyen tanácsot intéze nem kegyelmes király csak maradj te hátra a te karjaid már gyöngé a csatára tudom meghagyta az idő bátorságod de mi haszna hogyha erőd vele szállott bízd az isten után mireánk ügyedet fogadást teszünk hogy mire a nap lemegy országodból tovaűzzük ellenséged s elfoglalhadd újra a királyi széket erre a magyarság lóra kerekedett s keresni indult rabló törököket nem soká kereste mindjárt rájok akadt és egy követ által izent nekik hadat visszajött a követ harsog a trombita rémséges zúgással kezdődik a csata acélok csengése torkok kurjantása volt a magyaroknak harci jeladása a sarkantyút vágták lovak oldalába dobogott a földönl lovak kós lába vagy talán a földnek dobbant meg a szíve e vészt jövendölő zajra megijedve törökök vezére hét lófarkú basa ötakós hordónak elég volna hasa a sok borítaltól piroslik az orra azt hinné az ember hogy érett uborka a török csapatnak nagyhasú vezére rendbe szedte népét a harcnak jelére a rendbeszedett nép ugyancsak megállott amint megrohanták a magyar huszárok de nem volt gyerekség ez a megrohanás lett is nemsokára szörnyű rendzavarás izzadott a török véres verítéket tőle a zöld mező vörös tengerré lett hj csinálom adta meleg egy nap volt ez heggyé emelkedett már a török holtest de a a basa még él menykő nagy hasával s kukoricaajancsit célozza vasával kukorica jancsi nem veszit réfának s így szóval megy neki a török basának atyafi te úgyis sok vagy egy legénynek megállj én majd kettőt csinálok belőled s akként cselekedett amint megfogadta szegény török basát kett téhasította jobbra-balra hullott izzadó lováról így múlt ki őkelme ebből a világból mikor ezt látta a gyáva török sereg uccu hátat fordít és futásnak ered futott futott s talán mostanság is futna hogyha a huszárok el nem érték volna de bezzeg elérték le is kaszabolták hullottak a feje előttök mint a mák egyetlen egy nyargal még ló halálába ennek kukorica jancsi ment nyomába hát a török basafia vágtatott ott ölében valami fehérféle látszott a fehérség volt a francia király jáány nem tudott magáról semmit elájulván sokányargalt jancsi amíg utólérte megállj a hitedet kiáltott feléje állj meg vagy testeden mindjárt nyitok kaput melyen által hitvány lelket pokolba fut de a basa fia meg nem állott volna ha a ló alatta össze ne omolna összeomlott ki is fújta ott páráját basa fia ilyen szóra nyitá száját kegyelem kegyelem nemes lelkű vitéz ha semmi másra nem ifjúságomra nézz ifjú vagyok még az életet szeretem vedd el mindenemet csak hagyd meg életem tartsd meg mindenedet gyáva élhetetlen kezem által halni vagy te érdemetlen hord el magad innen vidd hírül hazádnak haramja fiai hogy és miképp jártak leszállott lováról királyjányhoz lépe és beletekintett gyönyörű szemébe melyet a királyjány éppen most nyit a ki mialatt íg szókat mondának ajaki kedves szabadítóm nem kérdezem ki vagy csak annyit mondok hogy hálám irántad nagy háládat ágból én mindent megteszek hogyha kedvet tartja feleséged leszek jancsi erejben nem folyt víz vér helyett szívében hatalmas tusa keletkezett de lecsillapítá szíve nagy tusáját emlékezetébe hozván iluskáját nyájas dadon így szólt a szép király jányhoz menjünk rózsám elébb az édesatyádhoz ott majd közelebbről vizsgáljuk a dolgot s ló előtt a jánnyal lassacskán ballagott 13ik ének kukorica jancsi meg a királyleány csatahelyre értek a nap alkonyatán a leáldozón nap utolsó sugára vörös szemmel nézett a siralmas tájra nem látott egyebet csak a véres halált s hollósereget mely a halottakra szállt nem igen telt benne nagy gyönyörűsége le is ereszkedett tenger mélységébe a csatahely mellett volt egy jókora tó tiszta szőke vizet magába foglaló de piros volt az most mert a magyar sereg török vértől magát vizében mosta meg miután megmozdott az egész legénység a francia királyt várába kísérték a csatamezőtől az nem messzire állt idekísérték hát a francia királyt alig hogy bevonult a várba a sereg kukorica jancsi szinte megérkezett olyan volt mellette az ékes királyjány mint felhő mellett a tündöklő szivárvány hogy az öreg király leányát meglátta reszkető örömmel borult a nyakába s csak azután mondta a következőket mikor a akán tőle sok csók égett most már örömemnek nincsen semmi híja szaladjon valaki s a szakácsot híja készítsen ami jó mindent vacsorára az én győzedelmes vitézim számára királyuram nem kell híni a szakácsot a király mellett egy hang eképrikácsolt elkészítettem már mindent hamar ban föl is van tálalva a szomszédszobában a szakács szavai kedvesen hangzottak füleiben a jómagyar huszároknak nem igen sokáig hívatták magukat körülülték a megterhelt asztalokat amíg kegyetlenül bántak a törökkel csak úgy bántak ők most a jó ételekkel nem is csoda bízaz mert megéhezének a nagy öldöklé a derékitézek járta már a kancsó isten igazába ekkor a királynak íszó jött szájába figyelmezzetek rám ti nemes vitézek mert nagy fontosságú amit majd beszélek s a magyar huszárok mind figyelmezének fölfogni értelmét királybeszédének aki egyet ivott azután köhhentett s végre íz szavakkal törte meg a csendet mindenek előtt is mondd meg a nevedet bátor vitéz aki jányon megmentetted kukorica jancsi becsületes nevem egy kicsit parasztos de én nem szégyenlem kukorica jancsi eképpen felele a azután a király íg szót váltott vele én a te nevedet másnak keresztelem mától fogva neved jános vitéz legyen derék jános vitéz hald most beszédemet mintogy megmentetted kedves gyermekemet vedd el feleségül legyen ő a tied és vele foglald el királyi székemet a királyi széken én sokáig ültem rajta megvénültem rajta megőszültem nehezek nekem már a királyi gondok annak okáért én azokról lemondok homlokodra teszem a fényes koronát fényes koronámért nem is ká má csak hogy e várban egy szobát rendelj nékem melyben hátralévő napjaimat éljem a király szavai ím ezek valának nagy csodálkozással hallák a huszárok jánosvitész pedig szíves beszédet alázatos hangon ekképp köszöné meg köszönöm szépen a jó karatját amelyreám nézve nem érdemlett jóság egyszer smind azt is ki kell nyilatkoztatnom hogy én jóságot el nem [Zene] fogadhatom hosszú históriát kéne elbeszélnem miért jósággal lehetetlen élnem de attól tartok hogy megunnák kelmetek s én másnak terhére lenni nem szeretek de csak beszélj fiam meghallgatjuk bíaszt hiába valóság ami téged aggaszt így biztatta őt a jó francia király s jános vitész beszélt amint itt írva áll 14 ének hogy is kezdjem csak hát mindennek előtte hogyan is tettem szert a kukorica névre kukorica között találtak engemet úgy ruházták rám a kukorica nevet egy gazdaember jólelkű felesége amint ő nekem ezt sokszor elmesélte egyszer kinézett a kukoricaföldre s ott egy barázdában lelt engem heverve szörnyen sikítottam sorsomat megszánta nem hagyott a földön felvett a karjára és hazafelé ezt gondolta mentiben fölnevelem szegényt hisz úgy sincs gyermekem hanem voltám neki haragos vad férje akinek én sehogy sem voltam ínyére hej amikor engem az otthon meglátott ugyancsak járták a cifra káromlások engesztelte a jóasszony íg szavakkal hagyjon kent föl apjok azzal a haraggal hiszen ott kint csak nem hagyhattam vesztére tarthatnék-e számot isten kegyelmére aztán nem lesz ez a háznál haszontalan kednek gazdasága ökre és juha van ha felcsuporodik a kis istenadta nem kell kednek bérest juhászt fogadni valahogy valahogy csakugyan engedett de azért rám soha jó szemet nem vetett hogyha nem ment dolgom a magarendiben meg meghusángolt ő amúgy istenesen munkas ütlek között ekképp nevelkedtem részesültem nagyon kevés örömökben az egész örömem csak annyiból állott hogy a faluban egy szép kis szőke volt ennek édesanyja jókora síré lett édesapja pedig vett más feleséget hanem az apja is elhalt nemsokára így jutott egyedül mostoha anyjára ez a kis leányzó volt az én örömem az egyetlen rózsatüskés életemen be tudtam is őtet szeretni csodálni úgy hítak minket hogy a falu á már gyerekkoromban hogyha őt láthattam egy túrós lepényért látását nem adtam örültem is mikor a vasárnap eljött és velejátszhattam a gyerekek között hát mikor még aztán sihederré lettem s izegni mozogni elkezdett a szívem csak úgy is voltam ám mikor megcsókoltam hogy a világ összedőlhetett miattam sokszor megbántotta gonosz mostohája isten neki soha azt meg ne bocsássa és ki tudja még mit el nem követ rajta ha fenyegetésem zabolán nem tartja magamnak is ugyan kutyául lett dolga belefektettük a jóasszonyt a sírba aki engem talált és aki mondhatom mint tulajdonanyám úgy viselte gondom kemény az én szívem teljes életemben nem sokszor esett meg hogy könnyet ejtettem de nevelő anyám sírjának halmára hullottak könnyeim zápornak módjára iluska is az a szép kis szőke leány nem tettetett bútol fakad sírva halmán hogyne az istenben boldogult jólélek kedvezett amiben lehetett szegénynek nem egyszer mondta hogy várakozzatok csak én még benneteket összeházasítl olyan pár válik is ám ti belőletek hogy még várjatok csak várjatok gyerekek hát hiszen vártunk is egyre keservesen meg is tette volna hiszem az egy istent mert szavának állott ő minden időbe ha le nem szállt volna a föld mélységébe azután hát aztán hogy meghalálozott ai reménysé végképp megszakadott mindazon által a reménytelenségbe úgy szerettük egymást mint annak előtte de az úristennek más volt akaratja szívünknek ezt a bús örömet sem hagyta egyszer én valahogy nyájam elszalasztám annak következtén elcsapott a gazdám búcsút m mondtam az én édes iluskámnak keserű érzéssel mentem a világnak bujdosva jártam a világot széltére míg nem katonának csaptam föl végtére nem mondtam én neki az én iluskámnak hogy ne adja szívét soha senki másnak ő sem mondta nekem hogy hűséges legyek tudtuk hogy hűségünk úgy sem szegjük mi meg azért szép királyjány ne tarts reám számot mert ha nem bírhatom kedves iluskámat nem is fogok bírni senkit e világon ha elfelejtkezik is rólam halálom 15 ének jános vitéz ekképp végzé történetét nem hagyta hidegen a hallgatók szívét a királyjány arcát mosta könyhullatás melynek kútfeje volt bánat s szánakozás a király eszókat intézte hozzája nem erőtetlek hát fiam házasságra hanem amit nyújtok hálámnak fejében elfogadását nem tagadod meg tőlem erre kinyitotta kincstárát a király parancsolatjára egy legény előáll s arannyal tölti meg a legnagyobb zsákot jános ennyi kincset még csak nem is látott nos hát jános vitéz jányom megmentője beszélt a király ez legyen tetted bére vidd el minden estül ezt a telisákot és boldogítsd vele magadat smtkádat tartóztatnálak de tudom nem maradnál kívánkozol lenni máris galambodnál eredy hát hanem társid maradjanak éljenek itt néhány mulatságos napnak úgy volt bízaz amint mondotta a királyn lenni galambjánál búcsúzott a királyánytól érzékenyül aztán a tengerhez ment és gályára ült a király s a sereg elkísérte oda tőlök sok szerencsés jóutat hallhata s szemeikkel néztek mindaddig utána míg a nagy messzeség ködöt nem vont rája 16 ének ment jános vitézzel a megindult gája szélbe kapaszkodott széles vitorlája de sebesebben ment jános gondolatja útjában semmi sem akadályoztatta jános gondolatja ilyen formaava hej iluskám lelkem szépséges angyala te mostan milyen öröm vár rád hogy hazatart kincsel bővelkedő mátkád hazatartok én hogy végre valahára sok küszködés után legyünk egymás párja egymás párja leszünk boldogok gazdagok senki fiára is többé nem szorulok gazduram ugyan nem legszebben bánt velem hanem én ő neki mindazt elengedem s igaz szerint ő oka szerencsémnek meg is jutalmazom mihelyt hazaérek ezt gondolta jános s több ízben gondolta mialatt a gálya ment sebes haladba de jó messze volt még szép magyarországtól mert franciaország esik tőle távol egyszer jános vitéz a hajófödélen sétált föls alá az est szürkületében a kormányos ekképp szólt legényeihez piros az égalja alig ha szél nem lesz hanem jános vitéz nem figyelte szóra feje fölött repült egy nagysereg gólya őszre járt az idő ezek a madarak bizonyosan szülőföldéről szálltanak szelíd epedéssel tekintett után mintha azok neki jó hírt mondanának jó hírt iluskáról szép iluskájáról s olyrégen nem látott kedves hazájáról 17 ének másnap amint az égalja jövendölte csakugyan szél támadt mégpedig nem gyönge zokogott a tenger hánykodó hulláma a úgófergetek korbácsolására volt a hajó népe nagy megijedésben amint szokott lenni olyan vad szélvészben hiába volt minden erő megfeszítés nem látszott sehonnan érkezni menekvés sötét felhő is jön a világ elborul egyszerre megdördül az égi háború villámok cikáznak hullnak szana szerte egy villám a hajót ízről porrá törte látszik a hajónak diribje darabja a holtesteket a tenger elsodorja hát jános vitéznek mieténny sors jutott őt is elsodorták a lelketlen habok helybíz a haláltól ő sem volt már messze de mentő kezét az ég kiterjesztette s csodálatos módon szabadította meg hogy koporsója a habok ne legyenek adta őt a víz magasra magasra hogy tetejét érte már a felhő rojtja ekkor jános vitéz nagy hirtelenséggel megkapta a felhőt mind a két kezével belekapaszkodott el sem szalasztotta s nagy erőködéssel addig függött rajta míg nem a felhő a tengerparthoz ére itte rálépett egy szikla tetejére először is hálát adott az en neek hogy életét ekképp szabadította meg nem gondolt vele hogy kincsét elvesztette csak hogy el nem veszett a kincsel élete azután a szikla tetején szétnézett nem látott mást csupán egy griffmadárfészkett a griffmadár épen fiait etette jánosnak valami jutott az eszébe odalopózkodott a ekhez lassan és a griffmadárra hirtelen rápattan oldalába vágja hegyes sarkantyúját s furcsa paripája hegyen völgyön túlszállt hányta volna le a madár nyakra főre lehányta volna ám ha bírt volna véle csak hogy jános vitéz nem engedte magát jól átszorította derekát és nyakát ment tudj az isten hány országon keresztül egyszer hogy épen a nap az égre kerül hát a virradatnak legelső sugára rásütött egyenest faluja tornyára szent isten hogy örült ennek jános vitéz az öröm szemébe könnycseppeket idéz a madár is mivel szörnyen elfáradt már vele a föld felé mind inkább közel jár le is szállott végre egy halom tetején alig tudott venni lélegzetet szegény jános leszállt róla és magára hagyta és ment elmerülve mély gondolatokba nem hozok aranyat nem hozok kincseket de meghozom régi hűséges szívemet és ez elég neked drága szép iluskám tudom hogy nehezen vársz te is már reám íj gondolatokkal ért a falu végre érintette fülét kocsiknak zörgése kocsiknak zörgése hordóknak kongása szüretre készült a falulakossága nem figyelmezett ő szüretre menőkre azok sem ismertek a megérkezőre a falu hosszában eképpen haladott a ház felé ahol iluskája lakott a pitvarajtónál bereszketett keze s mellében csak hogy el nem állt lélegzete benyitott végtére de iluska helyett látott a pitvarban idegen népeket tán rossz helyen járok gondolta magában és a kilincs megint volt már a markában kit keres kegyelmed nyájasan kérdezte jános vitészt egy kis takaros menyecske elmondotta jános hogy kit és mit keres jaj eszem a szívét a naptól oj veres bizony-bizony alig hogy ráesmértem szólott a menyecske meglepetésében jöjjön be már no hogy az isten ál meg od majd aztán többet is beszélek bevezette jánost karszékre ültette s így folytatta ismét beszédét mellette ism még engem nem is ismer talán tudja én vagyok az a kis szomszédleány itt iluskáéknál gyakran megfdultam hanem hát beszéljen csak iluska hol van szavaiba vágott kérdezőleg jános a menyecske szeme könnytől lett homályos hol van iluska hol felelt a menyecske szegény jancsi bácsi hát el van temetve jó hogy nem állt jános hanem ült a széken mert lerogyott volna kínos érzésében nem tudott mást tenni a szívéhez kapott mintha ki akarná tépni a bánatot így ült egy darabig némán merevedve azután szólt mintha álmából [Zene] ébredne mondjatok igazat ugye hogy férjhez ment inkább legyen férjnél mintsem hogy odalent akkor legalább még egyszer megláthatom s édes lesz nekem kes jutalom de a menyecskének orcáján láthatta hogy nem volt hazugság előbbi szózata 18 ének jános reáborult az asztal sarkára s megerett könnyének bőséges forrása amit mondott csak úgy töredezve mondta el elakadt a nagy fájdalomtól hangja miért nem estem el háború zajában miért a tengerben sírom nem találtam miért miért lettem e világra miért ha í menykőcsapás ilyen gyötrelem ért kifáradt végre őt kí fájdalma mintha munkájában elszenderült volna hogy halt meg galambom mi baj lett halála kérdé s a menyecske ezt felelte rája sok baja volt bíz a szegény teremtésnek kivált mostohája kínzása töré meg de meg is lakoltám érte a rosszpára mert jutott insséges koldusok botjára aztán meg magát is szörnyen emlegette jancsi bácsi ez volt végső lehellete jancsikám jancsikám az isten áldjon meg más világon ha még szeretsz tied leszek ezek után kimúlt az árnyékvilágból a temetőhelye nincsen innen távol a falu népsége nagy számmal kísérte minden kísérője könnyet ejtett érte kérelem szavára a szíves menyecske jánost iluskája sírjához vezette ottan vezetője őt magára hagyta lankadan borult a kedves sírhalomra végiggondolta a régi szép időket mikor még iluska tiszta szíve égett szíve és orcája s most a hideg földben hervattan hidegen vannak mind a ketten leáldozott a nap piros verőfénye haloványhold lépett a napnak helyébe szomorún nézett ki az őszi homályból jános eltántorgott kedvese hantyától még egyszer visszatért a sírhalom felett egyszerű kis rózsapokor nevelkedett leszakította a ágszálat róla elindult s mentében magában így szóla ki porából nőttél árva kis virágszál légy hűséges társam vándorlásaimnál vándorlok vándorlok a világ végeig míg kívánt halálom napja megérkezik 19 ének jános vitéznek volt útjában két társa egyik a búbánat amely szívét rágta másik a kardja volt bedugva hüvelybe ezt a török vértől rozsda emésztette bizonytalan úton ezekkel vándorolt már sokszor telt s fogyott a változékony hold s váltott a téli szép tavaszi ruhát mikor így szólítá meg szíve bánatát mikor unod már meg örökös munkádat te a kínozásban telhetetlen bánatt ha nem tudsz megölni ne gyötörj hiába eredj máshova tán akadsz jobb tanyára látom nem te vagy az ki nekem halált hoz látom a halálért kell fordulnom máshoz máshoz fordulok hát ti viszont tagságok óhajtott halálom tán ti meghozzátok ezeket gondolta s elhagyta bánatát ez szívéhez vissza most már csak néha szállt hanem ismét eltűnt mert be volt az zárva s csak egy köncseppet tett szeme pillá utóbb a könnyel is végkép számot vetett csupán magát vitte a megunt életet vitte vitte vitte egy sötét erdőbe ott szekeret látott amint belépe fazekasé volt a szekér melyet látott kereke tengelyig a nagy sárba vágott ütötte lovait a a szegény a szekér azt mondta nem mozdulok bizén adj isten jó napot szólott jános vitéz a fazekas rútul a szeme közé néz s nagy bosszankodással ím ezeket mondja nem nekem van bíz az ördögnek jón napja berosz kedvben vagyunk felelt neki jános hogyne mikor ez az út olyan posványos nóógatom lovamat már reggeltől kezdve de csak úgy van mintha le volna enyvezve segíthetünk azon de mondja meg ken csak ezen az úton itt vajon hova jutnak kérdé jánosvitéz egy útra mutatva mely az erdőt jobbra végighasította ezen az úton itt de erre ne menjen nem mondok egyebet oda e különben óriások lakják ott azt a vidéket nem jött ki még onnan aki odalépett felelt jános vitéz bízza kendaszt csak rám mostan a szekérhez lássunk egymás után így szólott aztán a rúd végét megkapta s csak tréfa módra a sárból kiragadta volt a fazekasnak jó nagy szeme szája de mégis kicsiny volt az álmélkodásra amire föleszmélt hogy köszönjön szépen jános vitéz már jól bennjárt az erdőben jános vitéz ment és elért nemsokára az óriás földnek félelmes tájára egy vágtató patak folyt a határ mellett hanem folyónak is jóformán beillett a pataknál állt az óriás föld cs ősze mikor jános vitéz a szemébe néze oly magasra kellett emelnie fejét mintha nézné holmi toronynak tetejét óriások csősze őt érkezni látta s mintha mennykő volna így dörgött reája ha jól látom ott a fűben ember mozog talpam úgyis viszket várj majd rád gázolok de a az óriás amint rálépett volna jános feje fölött kardját föltartotta belelépett a nagy kamasz és elbődült sogy lábát felkapta a patakba szédült éppen úgy esett ez amint csak kívántam jános vitéznek ez járt gondolatában amint ezt gondolta szaladni is kezdett s az óriás felett átmente a vizet az óriás még föl nem tápázkodhatott amint jános vitéz a túlpartra jutott átjutott és nekiisuhintva szabjáját végigmsette a csősz nyak csigáját nem kelt föl többé az óriások csősze hogy a rábízott tájt őrző szemmel nézze napfogyatkozás jött szeme világára melynek elmúlását hasztalanul várta keresztül futott a patak vizestén veres lett hulláma vértől befestetvén hát jánost miérte szerencse vagy ínség majd meghalljuk azt is várjunk csak kicsinyék 20 ének jános az erdőben mindigjebb sokszor megmegállt a csodálkozás miatt mert nem látott minden léptében nyomában olyat amit látott óriás országban volt ennek a tájnak sok akkora fája hogy a tetejöket jános nem is látta aztán olyan széles volt a fák levele hogy szűrnek is untig elég volna fele a szúnyogok itten akkorákra nőttek hogy ökrök gyalánt is máshol elkelnének volt is mit aprétni jános szabjájának mint hogy feléje nagy mennyiségben szálltak hát még meg a varjúk hú azok voltak ám látott egyet ülni egyik fa sudarán lehetett valami két mérföldre tőle mégis akkora volt hogy felhőnek vélte így ballagott jános bámulva mód nélkül egyszerre előtte valami sötétül az óriás király nagy fekete vára volt ami sötéten szeme előtt álla nem hazudok de volt akkora kapuja hogy hogy biz én nem is tudom hogy mekkora csak hogy nagy volt bizaz képzelni is lehet az óriás király kicsit nem épített hát odaért jános s ekképp elmélkedék a külsejét látom megnézem belsejét s nem törődve azon hogy majd megugratják megnyitotta a nagy palota ajtaját noha nem hisz ugyan volt is mit látnia ebédelt a király s tudj isten hány fia hanem mit ebédelt ki nem találjátok gondolnátok-e mit csupa kősziklákat mikor jános vitéz a házba belépett nem igen kívánta meg ezt az ebédet de az óriások jószívű királya az ebéddel őt í szépen megkínálta ha már itt vagy jössz te és ebédelj velünk ha nem nyersz kősziklát mi majd téged nyelünk fogadd el különben száraz ebédünket ízről porrá morzsolt testeddel sózzuk meg az óriás király ezt nem úgy mondott ahogy jános tréfára gondolhatta volna hát egész készséggel ilyen szókkal felelt megvallom nem szoktam még meg ez eledelt de ha kívánjátok megteszem miért ne társaságotokba beállok ebédre csupán egyre kérlek s azt megtehetitek számomra előbb kis darabot törjetek letört a sziklából valami fontot a király s amellett íj szavakat mondott nesze galuskának elég lesz-e darab aztán gombócot kapsz hanem összeharapd har bizony te a kínos napodat de fogadom bele is törik a fogad kiáltott fel jános haragos beszéddel s meglódította a követ jobb kezével a kő úgy a király homlokához koppant hogy az agyveleje azonnal kiloccsant így híjj meg máskor is kősziklaebédre szólt s kacagott jános ráfort a gégédre és az óriás elszomorodának keserves halálán a szegény királynak s szomorúságokban elfakadtak sírva minden cseep könnyök egy dézs víz lett volna a legöregebbik szólt jánosvitézhez urunk és királyunk kegyelmezz kegyelmezz mert mi téged íme királynak fogadunk csak ne bánts minket is jobb ágyaid vagyunk amit bátyánk mondott közös ak ne bánts minket is jobb ágyaid vagyunk a többi óriás eképpen esengett fogadj el örökös jobb ágyid minketeleltnos vitézogadomehát egy kikötéssel a kentek ajánlatát én itt nem maradok mert tovább kell mennem itt hagyok valakit királynak helyettem már akárki lesz is az mindegy én nekem kentektől csupán ez egyet követelem amid őn a szükség úgy hozza magával nálam teremjenek kentek teljes számmal vidd kegyelmes urunk magaddal e sípot s ott leszünk mi helyest jobb ágyidat hívod az öreg óriás ezeket mondotta s jános znek a sípot állt alatta jános bedugta a sípot tarsolyába kevéllyen gondolva nagy diadalmára és számos szerencsekívánások között az óriásoktól aztán [Zene] elköltözött 21 ének nem bizonyos mennyi ideig haladott de annyi bizonyos mennél tovább jutott annál sötétebb lett előtte a világ s egyszerre csak annyit vesz észre hogy nem lát éj van-e vagy szemen világa veszett ki jános vitéz ekképp kezdett gondolkodni nem volt ély nem veszett ki szeme világa hanem hogy ez volt a sötétség országa nem sütött az égen itt sem nap sem csillag jános vitéz csak úgy tapogatva ballag néha feje fölött elreppent valami szárnysuhogásformát lehetett hallani nem szárnysuhogás volt az tulajdonképpen boszorkányok szálltak arra seprőnyélen boszorkányoknak a sötétségországa rég ideje ahogy birtoka tanyája országgyűlését őkelmök itt tartanak éjfél idejében ide lovaglanak most is gyülekeznek országgyűlésére a sötét tartomány kellő közepére egy mélységes barlang fogadta be őket a barlang közepén üst alatt tűz égett ajtón nyílásakor meglátta a tüzet jános vitéz s annak irányán sietett mikor jános vitéz odaért valának egybe gyülekezve mind a boszorkányok halkan lábújhgyen a kulcslyukhoz mene furcsa dolgokon is akadt meg a szeme a sok vén szipirtyó b csak úgy hemzsegett hánytak a nagyüstdbe békát patkányfejet akasztófatövén nőtt füvet virágot macskafarkat kígyót emberkoponyákat de ki tudná sorra mind előszámlálni csak hogy jános mindjárt átkezdette látni hogy a barlang nem más mint boszorkánytanya erre egy gondolat agyán átvillana tarsolyához nyúlt hogy sípját elővegye az óriásoknak hogy jöjjön serege hanem megakadt a keze valamiben közelebb vizsgálta s látta hogy mi legyen a eprők voltak ott egymás mellé rakva miken a boszorkány nép odalovagla fölnyalábolta és messzire elhordá hogy a boszorkányok ne akadjanak rá ekkor visszatért és sípjával füttyentett és az óriások rögtön megjelentek rajta törjetek be szaporán legények parancsolá jános s azok betörének nohisz keletkezett cifra zenebona a boszorkányseleg gyorsan kirohana keresték a seprőt kétségbe eséssel de nem találták s így nem repülhettek el az óriások sem pihentek azalatt mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt s úgy vágta a földhöz dühös haragjába hogy széjjel lapultak lepénynek módjára legnevezetesebb a dologban az volt hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt mindannyiszor oszlott az égnek homája s derült lassanként a sötétség országa már csaknem egész nap volt a vidéken az utolsó banya volt a soron éppen kire ismert jános ebbe a banyába hát iluskának mostohaanjára de kiálltott jános ezt magam döngetem s óriás kezéből kiv vette hirtelen hanem a boszorkány kicsusszant markából uccu szaladni kezd és volt már jó távol a keserves voltát rugaszkodj utána kiáltott most jános egyik óriásra szót fogadott ez és a banyát elkapta és a levegőbe magasra hajtotta így találták meg az utolsó boszorkányt halva jános vitész faluja határán s minthogy mi minden ember gyűlölte utálta még csak a varju sem károgott utána sötétség országa kiderült végképen örökös homálynak napfény lett helyében jános vitész pedig rakatott nagy tüzet a tűz minden seprőt hamuvá égetett az óriásoktól azután búcsút vett szívükre kötvén a jobb ágy hűséget ezek ígérték hogy hűségesek lesznek s jános vitéz jobbra és ők balra mentek 22 ének vándorolgatott az én jánosvitézem meggyógyult már szíve a bútol egészen mert mikor keblén a rózsaszárra nézett nem volt az többé bú amit akkor érzett ott állott a rózsa mellére akasztva melyet iluskája sírjáról szakaszta valami édesség volt érzésében ha jános elmerült annak nézésében így ballagott egyszer a nap lehanyatlott hagyva maga után piros alkonyatott a piros alkony is eltűnt a világról követve fogyóh sárga világától jános még ballagott amint a hold leszállt ő fáradottan a sötétségben megállt s valami halomra fejét lehajtotta hogy fáradalmát az éjben kinyugodja ledőlt el is aludt észre nem is véve hogy nem zik máshol hanem temetőbe temetőhely volt ez ócska temetőhely harcoltak hantyai a rontóidővel mikor az éjfélnek jött rémes órája a száját mindenik sírhalom feltátja s fehér lepedőben halvány kísértetek a sírok torkából kiemelkedtenek táncot és éneket kezdettek meg legot lábok alatt a föld reszketve dobogott hanem jános vitéz álmai közepett semének szóra sem táncra nem ébredett amint egy kissértetőt megpillantotta ember élő ember e szót kiáltotta kapjuk fel vigyük el miért olyan vak merő tartományunkban belépni miképp mer ő és od suhantak mind a kísértetek és körülötte már karélyt képeztenek és nyúltak utána de a kakas szólal s a kísértet mind eltűnt a kakas szóval jános is felébredt a kakas szavára testét a hidegtől borzadás átjárta csípős szél lengette a síri füveket lábra szedte magát s útra kerekedett 23 ének jános vitéz egy nagy hegy tetején jára hogy a kelőhajnal rásütött arcára gyönyörűséges volt amit ekkor látott meg is állt hogy körülnézze a világot haldoklófélben volt a hajnali csillag haloványgára már csak alig csillog mint gyorsan kiröppent fohász eltűnt végre mikor a fényes nap föllépett az égre föllépett aranyos szekeren ragyogva nyájasan nézett a sík tengerhabokra mí úgy tetszett mintha még szenderegnének elfoglalva térét a végtelenségnek nem mozdult a tenger de fickándoztanak simaá n néha apró tarka halak s ha napsugár érte pikkelyes testöket tündöklő gyémántnak fényeként reszketett a tengerparton kis halászkunyhó álla öreg volt a halász térdig ért szakálla éppen mostan akart hálót vetni vízbe jános odament és tőle ezt kérdezte ha szépen megkérem kendett öreg bátya átszállít-e engem tenger máspjára örömest fizetnék haem nincsen pénzem tegy meekkend ingyen köszönettel vészem fiam ha volna sem kéne pénzed nékem felelt a jó öreg nyájasan szelíden megtermi mindenkor a tenger mélysége amí kev van éltemnek szüksége de micsoda járat vetett téged ide az óerenciás tenger ez tudod-e azért semmi áron által nem vihetlek se vége se hossza ennek a tengernek az óperenciás kiáltott fel jános annál inkább vagyok hát kíváncsiságos de már így átmegyek akárhová jutok van még egy mód hátra a sípomba fuvok és megfújta sípját a sípnak szavára egy óriás mindjárt előtte is álla át tudsz-e gázolni ezen a tengeren kérdi jános vitéz gázolj által velem át tudok-e szól az óri és nevet meghiszem azt foglalja vállamon helyet ígyni most kapaszkodj meg jól a hajamba és már meg is indult amint ezt kimondta 24 ének vitte az óriás jános vitézünket nagylába egyszerre félmérföldet lépett három hétig vitte szörnyű sebességgel de a túlsó partot csak nem érhették el egyszer a távolság kékkellő ködében jánosnak valami akad meg szemében nini ott már a part szólt megörvendezve píz az csak egy sziget felelt aki vitte jános ezt kérdezte és micsoda sziget tündérország róla hallhattál eleget tündérország ott van a világnak vége a tenger azon túl tűnik semmiségbe vigy oda hát engem hűséges jobbágyom mert én azt meglátni fölötte kívánom elvihetlek felelt az óriás neki de ott életedet veszély fenyegeti nem olyan könnyű ám a bejárás oda őrizi kapuját sok iszonyú csoda ne gondolj te azzal csak vigyel odáig hogy bemehetek-e vagy nem majd elválik szófogadásra így inté az óriást aki tovább nem is tett semmi kifogást hanem vitte őtet és a partra tette és azután útját visszafelé vette 25 ének tündérország első kapuját őrzötte félrőfös körmökkel három szilajmve de fáradtságosan jános keze által mind a három medve egy lett a halállal ez elég lesz mára jános ezt gondolta nagy munkája után egy padon nyugodva ma ezen a helyen kissé megpihenek holnap egy kapuval ismét beljebb megyek és amint gondolta akképp cselekedett második kapuhoz másnap közeledett de már itt keményebb munka vártám rája itt őrzőnek három vad oroszlán álla hát nekigyűrközik a fene vadakra ráront hatalmasan kardját villogtatva védelmezték azok csúnyául magokat de csak mind a három élete megszakadt igen feltüzelte ez a győzödelem azért mint tennap most még csak meg sem pihen de letörölve a sűrű verítéket a harmadik kapu köz ébe lépett uram ne hagyj el itt voltám szörnyű strázsa vért jéggé fagyasztó volt rémes látása egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban elnyelne hat ökröt akkora szája van bátorság dolgában helyén állott jános találós és sem volt őnál a hiányos látta hogy kardjával nem boldogul itten más módot keresett hát hogy bemehessen a sárkánykígyó nagy száját feltátotta hogy jánost egyszerre szerte szét harapja s mit tesz ez a dolog ilyen állásába hirtelen beugrik a sárkány torkába sárkány derekában kereste a szívet ráakadt és bele kardvasat merített a sárkány azonnal széjjel terpeszked s kinyögte magából a megtört életet h jános vitéznek került sok bajába míg lyukat fúrhatott sárkányoldalába végtére kifúrta belőle kimászott kaput nyit és látja szép tündérországot 26 ének tündérországban csak híre sincs sa a télnek ott örökös tavasz pompájában élnek s nincsen ott napkelte nap lenyugovása örökös hajnalnak játszik pirossága benne tündérfiak és tündérleányok halált nem ismerve élnek boldogságnak nem szükséges nekik sem étel sem ital élnek a szerelem édes csókjaival nem sírott a bánat de a nagy örömtűl gyakran a tündérek szeméből könygördül leszivárog a köny a föld mélységébe és ennek méhében gyémánt lesz belőle szőke tündérjányok sárga hajaikat szálanként keresztülhúzzák a föld alatt e szálakból válik az aranynak érce kincsleső emberek nem kis örömére a tündérgyerekek ott szivárványt fonnak szemsugarából a tündérleányoknak mikor a szivárványt jó hosszúra fonták ékesítik vele a felhős égboltját van a tündéreknek virágnyoszolyája örömtől ittasan heverésznek rája illatterhes szellők lanyha fuvallatja őket a nyoszolyán álomba ringatja és amely világot álmaikban látnak tündérország még csak árnya e világnak ha a földi ember először jányt ölel ennek az álomnak gyönyöre tölti el 27 ének hogy belépett jános vitézez országba mindent amit látott csodálkozva láta a aszín fénytől kápráztak szemei alig hogy merészelt körültekinteni meg nem futamodtak tőle a tündérek gyermekszelíséggel hozzá közelgének illeték őt nyájas enyelgű beszéddel és a szigetbe őt mélyen vezették el amint jános vitéz mindent megszemléle s végtére álmából mint egy föleszméle kétségbe esés szállt szívének tájára mert eszébe jutott kedves iluskája itt háthol országa van a szerelemnek az életen által én egyedül menjek amerre tekintek azt mutassa minden hogy boldogság csak az én szívemben nincsen tündérországnak egy állott közepén jános vitész búsan annak partjára mén s a rózsát mely sírján termett kedvesének levette kebléről s eképp szólítá meg te egyetlen kincsem hanamva kedvesemnek mutasd meg az utat én is majd követlek s beveté a rózsát a tónak habjába nem sok híja volt hogy ő is ment utána de csodák csodája mit látott mit látott látta iluskává válni a virágot eszeveszettséggel rohant a habokba s a föltámadt leányt kiszabadította hát az élet vize volt ez tó itten mindent föltámasztó ahová csak cseppen iluska porából nőtt ki az a rózsa így halottaiból őt föltámasztotta mindent el tudnék én beszélni ékesen csak jános vitéznek akkori kedvét nem mikor iluskáját a vízből kihozta s régszomjas ajakán égett első csókja beszép volt iluska a tündérleányok gyönyörködő szemmel mind rábámulának őt királynéjoknak meg is választották a tündérfiak meg jánost királyokká a tündér nemzetség gyönyörű körében s kedves iluskája szerető ölében mai napig jános vitéz ő kegyelme szép tündérországnak boldog fejedelme