A középkori falvak gyakorlatilag a középkori mezőgazdaság színterei voltak, az őket körülölelő földterületekkel. Eleinte a vad talajváltó földművelés volt a jellemző, amikor erdőírtással, égetéssel szereztek új földterületeket, Azonban ezek a megmunkált földek hamar elvesztették termőképességüket, és új területeket kellett felhasználni. A római hagyományokból vették át akkoriban a nyomásos gazdálkodást. A kétnyomásos gazdálkodás arra épült, hogy a föld egyik részét megművelték, a másikat hagyták pihenni.
A háromnyomásos gazdálkodásnál az egyiket tavasszal, a másikat ősszel vetették, majd a harmadikat pedig pihentették. A pihenőföld általában legelő volt, vagy durva, kimerült tápanyagokban szegény föld, amit nem használtak abban az évben már semmire, vagyis ugarnak nevezték. A kijelölt földterületek szerepeit évente változtatták. A földművelésnél új eszközök is megjelentek.
A faeket helyett nehézekét, a sarló helyett kaszát használtak, az állatok erejének maximális kiasználásához, hogy eszközöket húzzanak a nyakhám helyett elkezdték alkalmazni a szűgyhámat. Az állatot ez nem folytotta, ráadásul nem volt annyira megerőltető számukra sem a munka. Főleg Serté és Baron Fitzarvas morhát tenyésztettek.
A VI. századra, mivel Európa népessége csökkent, a földeken engedték dolgozni a munkával nem rendelkező szabadokat. Ők a földterület egy részét saját szélre felhasználhatták, de a termény egy részét a földesúrnak kellett beszolgáltatni.
A X. századtól a földművelés már uradalmakban folyt. A földesúr saját megművelendő földjeiből, a majorságból és a parasztoknak kiadott telkekből tevődött össze. A földes urak járadékot kaptak minden kiosztott telekért cserébe. A kilenced, a kilencedik tizede volt az összterménynek, amit akkor a paraszt megtermelt.
A tized meg amúgy is az egyháznak ment. Szóval egy tizednyi termény ment az egyháznak, és szintén egy tizednyi, ami a kilenced nevet kapta, az ment a földes úrnak. Ha úgy tetszik, a tíz zsák terményből a kilencedik járt a földes úrnak, egy meg az egyháznak.
Kilenced helyett a földes úr kérhetett földbért. Ebben az esetben a parasztnak a föld megműveléséért cserébe fizetnie kellett, sőt ünnepek alkalmával még ajándékot is kellett vinnie. A X.
századtól nem volt különbség szolgák és szabad parasztok között. Összefoglalóan őket innentől nevezzük jobbágyoknak. A jobbágyok teljes egészében a földes úrtól fügtek, mert a művelésre adott földterület a jobbágytelek a földes úré volt. Minden esetben az úr bíráskodott a jobbágy felett. Megtilthatta az elköltözését, De még a házasság kötésre is tőle kellett engedét kérni.
A középpkorban igaz, hogy a nagy, ókori városokból eleinte az emberek kiköltöztek, elnéptelennedtek, de hamar újra benépesültek más népekkel. Ezen túl új városok is jöttek létre a kedvező földrajzi fekvésüknek köszönhetően. A XI.
századtól a földművesekből kikerülő kézműves, iparos réteg beköltözött a városokba. Ez azért is volt fontos, mert a városlakók nagyobb szabadsággal rendelkeztek. Pontosabban a városlakók szabadságjogokkal rendelkeztek, amiket kiváltságoknak nevezünk.
A városlakók a földesúrnak egy összegben adóztak, vezetőiket maguk választhatták meg. A városokat fallal vették körül, a házak pedig szorosan egymás mellé épültek. Akik itt éltek, főleg kézműveskedésből éltek, a városok lakóit polgároknak nevezzük. A kézművesek közösségekbe úgynevezett széhekbe tömörültek. Aki a tagja volt, mesternek szólították, minden munkaszakaszt kézzel végeztek.
Segédek, inasok dolgozhattak mellettük, de csak egy belső szabályzathatározta meg, hogy kiből lehetett C-tag, és milyen minőségű munka kerülhetett ki a kezük közül. Aki nem volt a C-tagja, azt kontárnak nevezték, aki például nem árulhatta a termékeit. A kereskedők a városban élők leggazdagabbjainak számítottak.
Minél messzebbről hozott egy árut, annál nagyobb haszonnal tudta eladni. A földközi tengeren át érkezett rengeteg fűszer, sejem és különféle illatszer, amiért nagy pénzeket tudtak az emberek kidobni az ablakon, hisz akinek volt olyannyó otthon, az biztosan nagy embernek számított.